1714-ben érkezik először két piarista Kecskemétre Koháry István gróf megbízottjával. Arról tájékozódnak, hogy hol lehet majd építkezni, kijelölik azt a telket, ahol ma a rendház és a templom áll. Koháry a telek adományozásán túlmenően harmincezer aranyforintot helyezett letétbe alapítványként, melynek kamatait fordíthatták a piaristák kecskeméti működésükre. Az összeg nagyságát mutatja, hogy ebben az időben a város évi ezernégyszáz forint adót fizetett Kohárynak, mint földesúrnak.
Munkájukat 1715-ben kezdték meg a piaristák a városban, bár ekkor még se rendházuk, se templomuk, sem iskolájuk nem volt. Az első évtizedben átmeneti épületekben éltek és tanítottak. Kezdetben a Mária Társulat, a mai színház helyén álló épületében kaptak szállást meglehetősen szegényes körülmények között. A tanítást pedig a ferencesek elemi iskolájának átvételével kezdték meg 63 tanulóval. A lakásuk egyetlen terem volt, amelyiket középütt egy hatalmas faoszlop tartott, hogy össze ne rogyjon. Fölszerelés nem volt, három ágyat a városházától kaptak használatra.
1720–1724 között épült fel, első épületük, a mai rendház, mely akkoriban az iskolának is helyet adott. A földszinten folyt a tanírás, az emeleten laktak a szerzetes-tanárok.
A Szentháromság tiszteletére szentelt templomuk pedig 1729-től több fázisban épült, de csak az alapkőletétel után 36 évvel, 1765-re készült el teljesen.
A templombelső
Az 1739-es pestisjárvány idején, amikor Kecskemét lakosságának csaknem egyharmada életét vesztette, a piaristák önfeláldozóan látták el lelkészi feladataikat. Önfeláldozásuk szó szerint is érthető, hiszen az akkor Kecskeméten élő hat piaristából négyen maguk is a járvány áldozatai lettek.
Az iskola bővülésével az épületegyüttes is folyamatosan bővült.
Az iskola neves tanulói voltak a 19. században többek között: Katona József (1791–1830), Táncsics Mihály (1799–1884), Hornyik János (1812–1885) történetíró, Horváth Cirill (1804–1884) piarista szerzetes, egyetemi tanár és testvére Horváth Döme (1819–1899) országgyűlési képviselő, valamint Klapka György (1820–1892) is.
Táncsics Mihály visszaemlékezéséből:
„Kecskeméten, az első latin iskola küszöbén beléptem 1813-ban. Ekkor már 24 éves, bajuszos, érett korú ifjú, tulajdonképpen férfiú valék. A sok apró gyerek közül úgy tűnhettem ki, mint szamár a juhok közül. Csúfoltak, de én azzal nem törődtem. Harmadik iskolám bevégeztével Kecskemétet otthagyám, főképp azért, mert az igazgató mindig csak per „kend” szólított. – Azt természetesen senki sem tudta, hogy már a börtönben megérlelődött bennem az az eszmém, hogy ha boldogulni akarunk, minden más címet a kend-en kívül el kell törülnünk.”
A tanulók a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből érkeztek. Voltak köztük a magyar identitásukat és a magyar nyelvismeretet erősíteni kívánó nemes ifjak, akiket elsősorban a piaristák nemzeti elkötelezettsége vonzott. Ilyen volt Klapka György is, aki így emlékezik vissza:
„Aztán Kecskemétre mentem, hogy ott megtanuljam a magyar nyelvet, amely az akkori pozsonyi országgyűlés végzései értelmében minden magyar honpolgárra nézve elkerülhetetlen szükséggé vált.”
A szegényebb családok gyermekei közül is sokan tanultak az iskolában, hiszen a piarista rend a szegények segítését is felvállalta. Erre szolgált az ún. szegények kasszája.
Az 1848-49-es szabadságharc idején felfüggesztették az oktatást, hiszen a diákok és a kispapok többsége katonának állt. Az épületben átmenetileg katonai kórház működött. A szabadságharcban szolgáló kecskeméti piaristák közül kiemelkedik Erdősi Imre (1814–1890), a branyiszkói csata hőse, későbbi kecskeméti házfőnök, akinek a nevét ma a rendház melletti utca viseli.
1849-ben a bevonuló osztrákok kisajátították a rendházaz. A piaristák kénytelenek magánházakhoz költözni. Két év múlva kapták vissza rendházukat, ám ekkor is csak részben. Az egész épületet csak 1859-ben vehették újra birtokukba.
1857-ben Ferenc József császár és felesége látogatott Kecskemétre. Az uralkodó pár – előre nem tervezett módon – néhány percre a piarista iskolába is benézett.
A kezdetben csak elemi iskolaként működő intézmény lassan felsőbb osztályokkal bővült, idővel öt-hat osztályos gimnáziummá épül ki, ám a teljes, nyolcosztályos képzést, azaz a főgimnáziumi rangot csak a 19. század második felében érik el.
Az első érettségi vizsgákra csak 1862-ben került sor.
Az első kecskeméti érettségi bizottságok egyike
1860–63 között épült fel az iskola új, főgimnáziumi szárnya, ahol ma a kollégium működik. Az épület cserepezésére 1860 végén került sor, amely az építkezés egyik mérföldkövének számított. Ez alkalomból az építkezők a Szózatot énekelték és nemzeti zászlók is lobogtak, ami az akkori politikai helyzetben, a szabadságharc leverését követő abszolutizmus idején nem volt veszélytelen. Egy korabeli feljegyzés így írja le a történteket:
A lelkesítő Szózat hatalmas zengedezése annyira meghatotta az átellenben szállásoló megyefőnök idegzetét, hogy a városnak a helyszínen lévő elöljárósága közül néhányat magához parancsolt és a legdurvább szavakkal hadonászta ki előttük üres lélekfortyanásait.”
Hozzá kell tenni, hogy az eset következtében – köszönhetően az enyhülőben lévő politikai helyzetnek – végül a szóban forgó elöljárót idő előtt nyugdíjazták.
Az építkezések tovább folytatódtak. 1888-ban tornacsarnokot építettek. 1896-ban pedig az iskolaépület egy újabb szárnyát avatták fel.
Tantestületi csoportképek
Osztályképek
Kispapok képzése
1731. és 1849. között Kecskeméten működött a piaristák noviciátusa, vagyis a frissen a rendbe lépő fiatalok itt töltötték tanuló éveiket. 1867 és 1920 között pedig már az ún. studenseket, a felszentelésre készülő a piarista papnövendékeket képezték itt.
Az itt tanult studensek közül kiemelkedik Sík Sándor (1889–1963) későbbi piarista tartományfőnök, költő, irodalomtörténész.
Az I. világháború idején lefoglalták az iskola épületét, ezért a tanítás egészen 1920-ig a református Ókollégiumban folyt.
A Tanácsköztársaság 133 napja az egyházak, szerzetesrendek, így a piaristák számára is nehéz időszak volt. Kecskeméten volt piarista papnövendék Faber Oszkár (1879-1945) is, aki később kilépett a rendből és a Tanácsköztársaságban ateista egyházpolitikusként vállalt szerepet.
A két világháború közötti időszak ismét fejlődést hozott a kecskeméti piarista oktatás számára. A tanulmányok mellett a diákok szabadidős tevékenységeire is gondot fordítottak. Ezt szolgálta az aktív cserkészélet is.
Ekkor, 1930-tól ’33-ig épült a gimnázium mai épülete, melynek felavatására 1934-ben került sor.
Az új gimnázium épületét eredetileg a rendház kertjébe tervezték volna, de Klebelsberg Kuno kultuszminiszter így nyilatkozott:
Egy piarista gimnázium nem állhat mellékutcában”
A II. világháború idején, 1942-től ismét lefoglalták az épületet. A tanítást az Újkollégiumban folytatták a reformátusokkal párhuzamosan, délelőtt-délutáni váltásban.
1944 októberében teljesen kiürítették a várost, így a tanítás is szünetelt. Az oktatást változó helyszíneken tudták újraindítani. Hol a rendházba, hol az Angolkisasszonyoknál, hol magánházaknál tanítottak. Saját épületükbe csak 1947-ben költözhettek vissza.
A háború utáni időkben a kecskeméti gimnáziumok – a megfogyatkozott diák- és tanári létszám, valamint az anyagi nehézségek miatt – egyesítve működött.
1948-ban az összes egyházi iskolát államosították. Ezzel a kecskeméti piarista oktatás is megszűnt. 1950-ben azonban a kommunista hatalom által engedélyezett nyolc katolikus iskola egyikeként a kecskeméti Piarista Gimnázium is újraindulhatott, bár az 1990-es rendszerváltásig korlátozott körülmények között, egy állami általános iskolával „társbérletben, de mindvégig működhetett. Ez az időszak azonban már nem tartozik tárgyunkhoz.
