A zeneiskolai értesítők elején rendre egy-egy komoly témát, a zenetanítás egyik részterületének helyzetképét tárták az olvasók elé. 1898-ban városi zenekar alapítása, 1899-ben az egyházzene helye a pedagógiában, 1900-ban pedig a zenetörténet és az elmélet tanítása volt a nyitófejezet kérdésköre. Az 1900/1901. évi értesítő első fejezetének címe: Társadalmunk és a zene. „A magyar nemzet a honalapitás első századaiban, mint tudjuk, csak két osztályból állott: a nemesekből – kik született törvényhozók és katonák voltak – és a jobbágyokból, kik uraiknak földeit művelték. Iparral, de főleg kereskedelemmel részint a már bent lévő és meghódolt népfajok, részint a későbbi bevándorlók, főleg németek foglalkoztak.” (2) Az emberek elszórtan éltek, így a társas élet hiánya – valamint a függetlenségért vívott harcok – hátrányosan befolyásolták a tudományok és művészetek fejlődését. A polgárság kialakulása is elsősorban csak az idegenajkú városokban hozott fejlődést. A kereskedők és – tanulóéveik alatt – az iparosok külföldről – elsősorban Németországból – hozták haza a „műveltséget”. A törökök és németek ellen folytatott harcok 200 éve gátat vetett a fejlődésnek és az Alföld védtelen sík területe sem segítette a közösség, a társadalom fejlődését. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után új társadalmi rend volt kibontakozóban, ugyanakkor olyan középosztály – írja Szent-Gály, – „mely erősen kifejlett nemzeti érzés mellett vagyoni helyzete és magasfokú műveltsége következtében a magyar társadalomnak szilárd központja lenne”, még 1901-ben sem volt. (3) A földműveléssel foglalkozó embereknek a természet csendjében kifejlődött szabadságszeretetük, mely egyéni büszkeséggel, „természetes értelmiséggel és szépérzékkel” (4) párosulva alkalmassá tették őket, hogy az említett középosztályt megalapozzák. „Ha áll az, hogy a társadalom érzelmi közösségen alapszik, úgy a művészetek a társadalomnak létföltételeihez tartoznak, mert csak azok képesek a társadalmat alkotó egyének közös érzelmeit kifejezésre juttatni.” (5) A szatmári békekötést követően azért akarták betiltani a tárogatót, később a „Talpra magyart”, a „Kossuth nótát” vagy a „Rákóczi indulót”, mert ezek a nép nemzeti érzelmeire erősen hatottak, így veszélyes fegyvert láttak bennük. A zene és a költészet tehát különösen is fontos eleme a hazafias nevelésnek. A szerző racionális érveket is felhozott a művészetek ápolása mellett, hiszen ez – mint fogalmaz – „nemzetgazdaságilag is fontos. Minél több keresetforrás áll rendelkezésére […], annál biztosabb a vagyoni jólét emelkedése az egyeseknél és igy az öszszesnél (sic!) is. A kereseti ágak szaporodásával ugyanis megszűnik az a túltengés, mely most úgy a tudományos pályákon, mint az ipari foglalkozásnál mutatkozik s igy javul az arány a kereslet és kínálat között. Gondoljuk csak el, mennyi új pálya, új kereseti ág nyílik meg fiaink előtt, ha a művészetekkel való foglalkozás tisztességes megélhetési módot nyújt.” (6) Mivel azonban hazánkban nincsenek évszázados zenei hagyományok, így a zene művelését a divat határozza meg valódi értékes tartalom nélkül. „A magyar ember azt hiszi, nem is magyar zene az, melyben nincsenek meg a czigányfantázia által betoldott ritmikai képtelenségek és hangczikornyák.” (7) A fejlődés érdekében Szent-Gály Gyula három fő feladatot jelölt ki: 1) kötelező énekóra bevezetését a középiskolában, 2) zenei képesítés megkövetelését a zenepedagógusoktól, valamint 3) zeneiskolai és városi zenekarok alapítását.
Az 1900/1901-es tanévben két veszteség is érte a zeneiskolát: Ft. Horváth Györgyöt Nagykanizsára helyezték át a kegyesrendi főgimnázium igazgatójának, Ft. Kováts Antal pedig lemondott a zenetörténeti tanszékről – utóbbit Szent-Gály Gyula igazgató úr vette át. Egyre kevesebb hiányzásról és a növendékeknél a tanulmányi évek számának növekedéséről olvashatunk az iskola értesítőjében. A tanévben 14-gyel csökkent a tanulók száma, ami azért történhetett, mert három zeneiskola és 20-25 magántanár működött a városban és ők osztoztak a gyermekeken. Megfelelő terem híján házi hangversenyt ebben a tanévben nem tartottak, csak a vizsgahangversenyekre került sor, azokra is – takarékosság végett – egymást követő napokon.
A tantestületből Bourdeaux Géza 1901-ben képesítő vizsgát tett „az állami paedagogiumnál a zenészeti szakcsoportból” (12) a Zeneakadémián. A Kecskeméti Friss Újság beszámolója szerint 1901 májusában Lányi Ernő zeneszerző, az egri főszékesegyház karnagya ellátogatott a zeneiskolába, hogy a miskolci zeneiskola igazgatói kinevezése miatt tanulmányozza az itt folyó munkát.
Forrás:
- Szent-Gály Gyula (szerk.): A Kecskeméti Áll. Segélyezett Városi Zeneiskola értesítője 1900-901-ről : Hetedik évfolyam, Kecskeméten : Sziládi László Könyvnyomdája, 1901.
- Uo., p. 3.
- Uo., p. 6.
- Uo., p. 7.
- Uo.
- Uo., p. 10.
- Uo., p. 11.
- Uo., p. 22-23.
- URL: https://library.hungaricana.hu/hu/view/BacsKiskunMegyeiApronyomtatvanyok_1844-1945/?query=zeneiskola&pg=212&layout=s (2020.05.20.)
- Kecskeméti Friss Újság, II. évf. 128. sz. 1901.07.02, p. 3.
- Szent-Gály, i.m., p. 48.
- Uo., p. 16.
- Kecskeméti Friss Újság, II. évf. 96. sz. 1901.05.16., p. 2.
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>