Bács-Kiskun Megyei Katona József Könyvtár
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
Nagy változás következett be a Zeneiskola életében az 1909/1910-es tanévvel. Szent-Gály Gyula meghívásra Miskolcra költözött, hogy az ottani zeneiskola élén folytassa munkáját. Az egykori papnövendékről és annak tevékenységéről Bordeaux Géza emlékezett meg az iskolai értesítő első fejezetében. Az iskolaalapító a 16 év alatt magas szintre emelte a helyi zenetanítást, tantervében a Zeneakadémiához alkalmazkodó, arra felkészítő képzést hozott létre. Cikkírói munkája mellett tankönyvet is készített és évről évre szerkesztette az iskolai értesítőket.
1910. január 6-án kelt levelében a Kecskeméten 1909-1912 között dolgozó Kacsóh Pongrácz azt javasolta Kada Elek polgármesternek, hogy M. Bodon Pált nevezze ki a Városi Zeneiskola élére, és így is történt: a zeneiskola igazgatója 1909. október 1-től ideiglenesen Bordeaux Géza, majd – 1910. február 1-jétől Mihályfalusi Bodon Pál volt.
Ebben a tanévben távozott az iskolától Koller Ferenc hegedű-, és Halmay Irma zongoratanár. A megüresedett helyekre Turóczy Ilona okleveles zongoratanár, valamint az iskola volt növendéke, Bátky Margit okleveles hegedűtanár került. Helyettesként magánének órákat Bordeaux Gézáné, zongoraórákat pedig Falta Gizella tartott. M. Bodon Pál érkezésekor Bordeaux Gézát pedig igazgatóhelyettesnek nevezték ki, aki 195 koronás „bérkiegészítését” 200-ra kerekítve ösztöndíj alapítványt hozott létre az intézmény javára. 1910 áprilisától Bordeaux Gézáné betegsége miatt nem tudott tovább tanítani.
Az iskola felügyelő bizottságában Hanusz Istvánt Kacsóh Pongrác, az állami főreáliskola igazgatója követte. Kacsóh Pongrác 1910 tavaszán hat részes zenetörténeti előadássorozatot tartott a Katona József-körben (9):
Az órák hanyag látogatása miatt sok növendéket pót-és javítóvizsgára, ill. évismétlésre kellett utasítani. Alkalmas helyiség hiányában a házi hangversenyt a katolikus bérpalota dísztermében, a vizsgahangversenyeket pedig az Iparos Otthon dísztermében tartották. Mindkét helyszínt térítésmentesen kapta meg a Zeneiskola.
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
Az 1909-es zeneiskolai értesítő nyitófejezetében Szent-Gály Gyula az első 15 évet értékelve kifejtette, hogy még mindig idegenek uralják a zenei életet. „Az idegenek nem értik meg a mi zenénket, azt lekicsinylik s helyette a német muzsikát pártolják, terjesztik. Ezt meg a magyar közönség nem tudja bevenni és visszahatásként jelentkezik a túlhajtott cigány-kultusz.” (3) E jelenség visszaszorítására az jelenthet megoldást, ha minél több vidéki magyar fiatal megy zenei pályára. „A vidéknek, főleg az alföldnek hivatása az, hogy friss magyar vért, magyar érzést öntsön a fővárosnak kozmopolitizmustól lüktető ereibe, hogy teljesen magyarrá gyúrja át annak társadalmát, – gondolkozás módját, szokásait, hogy csakugyan a magyarság lelke, szive legyen a főváros.” (4) Ennek viszont – mint írja Szent-Gály, – feltétele az alkalmas helyiség, a megfelelő számú pedagógus, új (gordonka és fúvós) tanszakok indítása és zenekar szervezése.
Az 1908/1909-es tanévben emelkedett ugyan a beiratkozott növendékek száma, de a 14 helyett csak 2 elméleti órát lehetett beosztani és a tanárok méltatlanul alacsony fizetése is veszélyeztette a működést. Ebben a tanévben térítésmentesen vették fel alsófokú hegedű tanszakra Vásárhelyi Ödönt – Vásárhelyi Zoltán testvérét – az ev. ref. főgimnáziumból.
A 15 éves évforduló kapcsán az iskola vezetése vegyeskar és zenekar szervezését célozta meg, de csupán egy kis létszámú vegyeskar jött létre. A vegyeskar tervezett hangversenyét, a szegedi honvéd zenekar visszalépése miatt le kellett mondani.
„A vegyeskar tagjai voltak: Bagi Jolánka, Ballus Ilona, Boódor Rózsa, Boódor Ilus, Falta Irén, Konkoly Lola, Moór Rózsa, Oláh Ilonka, Salamon Margit, Szalay Emília, Szalay Jolán úrhölgyek dr. Garzó Béláné, dr. Mészáros Ferencné, Szent-Gály Gyuláné és Tóth Lajosné úrnők. Bérczy József, dr. Böszörményi Géza, Csomák Elemér, Domby Lajos, ft. dr. Forgács János, ft. Linka Ferenc, dr. Nyúl Pál, Póta Aladár, Rapcsányi Kálmán, Szabó Lajos, Szalontay Barna, ft. Wagner Lajos, Révay László urak. Az iskola gyakorlottabb növendékei közül: Deák Rózsa, Fehérvári Judit, Fehér Ilonka, Fekete Ilonka, Katona Irén, Mihó Ida, Molnár Eszti, Salamon Erzsi, Szabó Juliska, Tóth Ilonka, Willer Otti úrhölgyek.” (11)
A Kecskeméti Országos Dalünnep emlék-albuma egyfelől tájékoztató volt a résztvevők számára, másfelől pontos képet ad az esemény teljes lebonyolításáról, annak minden lépéséről. Göndöcs István előszavában olvasható: „Az első füzet a dalosünnepre vonatkozó tájékoztató tudnivalókat tartalmazza, a második füzet pedig a monografikus és kulturtörténelmi adatokon kívül az országos dalosünnep teljes részletességű leírását fogja tartalmazni” (13) ezért utóbbi, csak az esemény után jelent meg.
Az első kötet – Kecskemét városának részletes bemutatása mellett – tehát a praktikus tudnivalókat tartalmazza. Feltüntetve láthatjuk a dokumentumban mind a 71 résztvevő együttes teljes névsorát.
Augusztus 15-én Budapestről két, Szegedről egy különvonatot indítottak Kecskemétre a résztvevők számára. Az igazolások birtokában Kecskemétre 50%-os vonatjeggyel utazhattak a résztvevők bármely kocsiosztályon. „A rendkívüli különvonat megérkezése és a dalosegyesületeknek kijelölt helyeikre való felállása után a kecskeméti két dalárda üdvözletül elénekli a jeligéjét. Ezután Sándor István, Kecskemét város főjegyzője, mint a helyi rendezőbizottság ügyvezető elnöke röviden üdvözli a országos szövetség elnökségét és a dalosokat, mire a szövetség elnöke: Dr. Bárczy István szintén röviden válaszol.” (15) Az ünnepélyes fogadtatást Katona József szobrának megkoszorúzása követte, majd meghatározott rendben a Városháza elé vonultak. Itt kürtjelet követően megkoszorúzták a dalosegyesületek zászlóit, és – Zseny József, az országos szövetség elnökének, illetve Kada Elek polgármester köszöntő szavai után – Kossuth Lajos szobrát. A rendezőbizottság irodája a Városi Zeneiskola épületében, az Óbester házban volt. Az első este az országos dalosszövetség ünnepi közgyűlésével és ismerkedési estéllyel zárult.
Augusztus 16-án reggel 8 órakor összkari próbával indult a nap, majd 10 órától a kötelező művel versenyzők első fele 14.30-tól pedig a második fele lépett színpadra. A 8 órai eredményhirdetést követően a dalosegyesületek szerenádokat adtak a zászlaikat megkoszorúzott hölgyeknek.
Augusztus 17-én, kedden, Káldy Gyula síremlékénél gyűltek össze a dalünnep részvevői. A Kecskeméti Dalárda Kremán Sámuel karnagy vezényletével előadta Kacsóh Pongrác: „Káldy emlékére” c. férfikari művét, a Kecskeméti Polgári Dalkör pedig Szent-Gály Gyula átiratában énekelte „Rákóczy kesergőjét” és „Rákóczy imáját”. Demján Árpád alsódabasi községi jegyző Káldy kuruc dalaiból játszott néhányat tárogatón. A Kecskeméti Dalárda egykori vezetőjének, Mihó Lászlónak sírjánál a Dalárda Oláh Károly: „Lelkünk borítja néme fájdalom” c. kórusművét adta elő, de énekelt a diósgyőri acélgyári tisztviselők dalköre is. 10 órakor és 16.30-kor a szabadon választott művekkel versenyzők hangversenyei kezdődtek, a kettő között összkari próbát tartottak. Este 9 órakor díszhangverseny vette kezdetét.
Augusztus 18-án reggel – a király születésnapja tiszteletére – szentmisén vagy istentiszteleten vettek részt az egyletek: a katolikus templomban a „Lugosi magyar dal- és zeneegylet”, a reformátusban pedig a „Miskolczi daláregylet” és a „Temesvári magyar dalárda” énekelt. 10 órától a Kecskeméti Dalárda 50 éves évfordulójának megünneplése vette kezdetét, ahol a jubiláló együttes Kremán Sámuel vezetésével Lányi Ernő: Zászlódal c. művét adta elő. 16.30-kor az összkarok előadására került sor a nagy dalcsarnokban:
„1. Megnyitó zenekari előadás. Előadja a II. ker. honvédzenekar.
2. Erney József: A Magyar dalosegyesületek Országos Szövetségének jeligéje.
3. Erkel Ferencz: Hymnus. (Zenekari kísérettel.)
4. Szent-Gály Gyula: Üdvözlő kar. (Zenekari kísérettel.)
5. a) Thern Károly: Dalünnepen.
b) Hoppé Rezső: Népdalegyveleg. (Nem marad a piros rózsa bimbóban.)
6. Lányi Ernő: Régi Nóta.
7. Fráter – Hoppe: Népdalegyveleg. (Száz szál gyertya.)
8. Egressy: Szózat. (Zenekari kísérettel.)
9. Zenekari befejező szám. Előadja a II. kerületi honvédzenekar.” (17)
Kecskemét városa este 8 órakor táncmulatságba torkolló díszlakomán látta vendégül az összes énekest.
A Kecskeméti Országos Dalünnep rendezésére különböző bizottságokat alakítottak: volt Sajtóügyi, Élelmezési, Elszállásolási, Fogadó, Vigalmi, Művészi és Pénzügyi Bizottság.
A szabadon választott művek listája jól mutatja, hogy mely zeneszerzők művei voltak divatban a 20. század első évtizedének végén a dalegyletek körében. Legtöbbször Lányi Ernő neve szerepel, de több karnál látjuk Huber Károly vagy Hoppe Rezső nevét is.
Gróf Zichy Géza, író, félkezű zongoravirtuóz és zeneszerző lett a Magyar Dalosegyesületek Országos Szövetségének díszelnöke. Az őrségi származású gróf Sztárán született 1849. július 23-án. Gimnáziumi és jogi tanulmányait Nagyszombaton, illetve Pozsonyban végezte. Zenére Meyerbeer, Volkmann Róbert és Liszt Ferenc tanította. 14 éves korában egy vadászbaleset következtében elvesztette jobb karját, de leküzdve a nehézségeket, szűk 10 év alatt világhírű egykezes zongoravirtuóz lett, akit ismertek Bécstől Berlinen át Párizsig. Liszt Ferenc azt mondta róla, hogy „tigrisugrásokkal kell fékeznie a zongorát.” (20) Két európai hangversenykörútjának összes bevételét jótékony célokra fordította. Az Emlék-album egy kedves anekdotát is őriz Zichy Gézával kapcsolatban: „…csak egyetlen egyszer szerzett magának pénzt a művészetével. Ez úgy történt – mint ezt az esetet önmaga tréfásan előadta, – hogy a hetvenes évek végén Liszt Ferencz egyik tanítványa: Esipoff Amália orosz zongoraművésznő hangversenyt adott Bécsben, Bösendorfer termeiben. Az osztrák főváros legelőkelőbb közönsége vett részt a hangversenyen, a melyen jelen volt gróf Zichy Géza is. A hangverseny elején azonban a művésznő rosszul lett s nem folytathatta a játékát. Liszt Ferencz a grófot kérte, hogy folytassa és játszsza (sic!) végig a hangversenyt. A gróf azt válaszolta, hogy szívesen, de ő ingyen nem játszik. Liszt Ferencz elértette a gróf tréfáját. Elővette a pénztárczáját s mosolyogva egy ezüst tiz krajczárost nyújtott át a grófnak, aki aztán nagy tetszés mellett játszotta végig a hangversenyt.” (21) Dalokat, kórusműveket és hangszeres darabokat is komponált. Études c, Párizsban megjelent kötetét Liszt látta el előszóval. Különösen fontos volt számára a Rákóczi-tisztelet: írt Rákóczi indulót balkézre; Rákóczi gyászindulót, amit a fejedelem hamvainak hazahozatalakor adtak elő; de még operát is komponált II. Rákóczi Ferencz címmel. Wagner követője volt, de művészetét egyéni magyar hang járja át. „Egyébiránt gróf Zichy Gézának zeneköltészetéről bátran elmondhatjuk, hogy az: a magyar nyelv bel-cantoja. Annyi bájjal és természetes művészettel még egy magyar zeneszerző művében sem hangzott a magyar nyelv zenéje, mint az övében. Az ő zsenije előtt tengernyi magyar motívum áll, a magyar rithmus s a magyar zene sajátos zamatjával és nemzeti eredetiségével.” (22) Zenei tevékenységében kiemelendő még, hogy 1876-tól a Nemzeti Zenede elnökeként működött, valamint közel három éven keresztül a Magyar Királyi Opera és a Nemzeti Színház igazgatója volt.
Az Emlék-album második kötete áttekinti az Országos Magyar Daláregyesület működésének bő 40 éves történetét. Megemlékezett az első Országos Magyar Dalversenyről, amit 1864. augusztus 15-én Pécsett rendeztek. A másodikat egy évvel később Pesten, a harmadikat pedig Aradon tartották. Utóbbi azért volt jelentős, mert ekkor, 1867. augusztus 12-én alakult meg az Országos Magyar Daláregyesület 16 egyesületből, köztük a Kecskeméti Dalárdával. Az 1868-ban Debrecenben megszervezett a negyedik versenyen „a közös versenyeket Erkel Ferencz vezényelte.” (24) Az első – minden tekintetben nagyszabású –1970-es budapesti dalárversenyt, melyet a Vigadóban tartottak, és amit a szakadó eső károsan befolyásolt, a 12 versenyző közül 4 dalárda kapott kitüntetési díszokmányt – közöttük a kecskeméti is. Ekkor avatták fel az Országos Magyar Daláregyesület zászlaját, melyre a zászlóanya, Jókainé Laborfalvy Róza szalagot adományozott. A Kecskeméti Dalárda az 1886-os, pécsi találkozón ezüstérmet szerzett.
A második kötet a kecskeméti dalosünnep jelentős szereplőinek portréját is az olvasó elé tárja, így megismerhetjük Ferenczy Idát, a Kecskeméti Dalárda zászlóanyját; Kada Eleket, Kecskemét polgármesterét; a főszervezőket: Sándor Istvánt és Burdács Rezsőt; valamint Dr. Kacsóh Pongráczot. Az emlékalbumban nyomon követhető az 50 éves Kecskeméti Dalárda története is (p. 128-130.) és a Kecskeméti Polgári Daloskör története (p. 132-134.).
A Kecskeméti Országos Dalünnep kapcsán a következőket olvashatjuk: „Minden jel arra mutatott, hogy a kecskeméti országos dalünnep igen jól fog sikerülni; de hogy oly fényes, oly elragadó szép, oly páratlanul nagyszerű és minden mozzanatában oly tökéletes legyen, mint ahogy tényleg lefolyt: azt még se mertük volna gondolni, reményleni.” (26) A kötelező művet is vállaló dalárdáknak három zeneművet jelöltek ki: az egyik csoportnak Lányi Ernő: „Elment az én rózsám” c. alkotását, a másiknak Révfy Géza temesvári zenetanár Szabolcska Mihály szövegére írt „Rákóczi dal” c. művét, míg a harmadiknak Jandl Béla Kompolthy Gusztáv szövegére komponált „Fohász” c. munkáját kellett bemutatni. „Lányi Ernőnek nagy rutinnal megirt, igazi magyaros ritmusú, helyenkint szelíd polifóniával átszőtt pályadíjnyertes versenyműve hangulatos, melodikus, kedves darabnak bizonyult. […] Révfy Gézának »Rákóczi dal« szerzeménye, a minden magyarnak kedves és tetszetős Kurucz-nóták motívumainak szerencsés belevegyitésével, magasan szárnyaló, megkapó szép részleteivel s általában művészi konczepcziójával, igen hálás és hatásos darab volt […] Jandl Bélának »Fohásza« zeneileg kitünően kidolgozott, színes és hatásos dinamikai árnyalásokkal bővelkedő szép mű.” (27)
A Kecskeméten megrendezett Magyarországi XVIII. Dalostalálkozó főszervezője Sándor István főjegyző (később polgármester) volt. Sándor István így írt az eseményről: „Igen nehéz kérdés volt helyiségének kijelölése is…önálló ideiglenes csarnok építését határoztuk el… közel a Rákóczi út és a vasúthoz vezető út sarkához 1500 dalosra és a hallgatóság részére 5000 ülő és 1000 állóhellyel rendeztük be.” (30) A csarnok akusztikailag is jól sikerült és a kecskeméti emberek megtöltötték a hatalmas helyiséget. A rendezvény országos elismerést váltott ki!
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
1908 augusztusában az 1908/1909. tanévvel a 15. évfordulójára készülő zeneiskola igazgatója az intézmény érdemeire hivatkozva e dokumentumban tárta a közgyűlés elé a zenetanárok bérezésével kapcsolatos kérését. A 14 év alatt 19 tanuló választott zenei hivatást magának, 47 növendék pedig tanítóképzőben vette hasznát zenei tanulmányainak. Az iskola növendékei és tanárai rendszeres fellépői a hazafias, ill. jótékonysági ünnepségeknek.
Szent-Gály Gyula bemutatta a tanároknak – a többi zeneiskolához viszonyítva is – alacsony bérezését. Míg máshol lakást vagy magasabb „lakpénzt” is kaptak, itt semmit vagy jóval kevesebbet. A szerző részletesen feltüntette azt is hány év kitartó munkája szükséges ahhoz, hogy valaki megfelelő képesítést szerezzen ahhoz, hogy zenetanárként működjön, ami szintén indokolná a magasabb bérezést. Másként alakult a fizetés az állami és a városi zenetanárok esetén: „Az államnál a kötelező heti órák száma 18, a szolgálat 30 év. Nálunk a heti óraszám 24, szolgálati év 40. A rendes tanár törzsfizetése nálunk változatlanul a 40 éven át végig 1600 koronában van megállapítva.” (2) Az államnál a kezdőfizetés 2000 korona, ami 25 év után 4400 koronára emelkedik, ehhez jön még 700-1200 korona lakpénz, ill. 800 korona igazgatói pótdíj. Írása végén a zenei nevelés fontosságára hívta fel a közgyűlés figyelmét, hiszen a zene nem „luxuscikk”, hanem lelki szükség, ami „nélkülözhetetlen […] a nemzeti öntudat fölébresztésénél” (3) is.
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
Az 1904/1905-ös tanévben az előző évi 186 növendék után 192 tanuló iratkozott be. A növekvő létszám szükségessé tette új pedagógus felvételét, így H. Halmay Irma okleveles zongoratanárnő kezdte meg a munkát óradíjasként az iskolában.
Ebben a tanévben kezdte meg tanulmányait a Zeneakadémia hegedű szakán a zeneiskola egykori növendéke, Bátky Margit; Szalay Emilia pedig ugyanott énektanítói oklevelet szerzett.
Az iskola tizenegy év alatt hatszor költözött. A korábbiak közül a legalkalmasabb helyiség az volt, ahol az utóbbi három évben elhelyezésre került az iskola, de az is csak a többihez viszonyítva tekinthető „legalkalmasabbnak”: kevés terem volt, nem volt megfelelő hangversenyterem, a legnagyobb helyiség 50m2-es volt, ahol legfeljebb 32 tanuló tanulhatott egyszerre.
Továbbra is problémát jelentett az iskola számára, hogy nem volt a városnak filharmonikus zenekara, így sok pénzbe és energiába került a zenekari hangversenyek évenkénti megszervezése vendégegyüttessel. Évről évre nagyobb számú közönség vett részt ezeken a koncerteken: „A múlt iskolai évben pedig, mikor a zenekar akadályoztatása miatt a szokásos zenekari hangversenyt megtartani nem lehetett, a közönség – megszokva már az ily fajta zenei élvezetet, – valósággal zúgolódott a hangverseny elmaradása miatt.” (4) Az elmaradt koncert műsora a következő lett volna:
1. Beethoven: Egmont nyitány. (Zenekar.)
2. Liszt F.: Magyar ábránd. (Zongora és zenekar.) A zongora részt játszotta volna H. Halmay Irma zeneiskolai tanárnő.
3. Mozart: A „g -moll szimfónia I. tétele. (Zenekar.)
4. Wieniawszky: A Faust ábránd. (Hegedű és zenekar.) A hegedűt játszotta volna Arányi Adila hegedű művésznő Budapestről.
5. Beethoven: Andante az V. szimfóniából. (Zenekar.)
6. Prónai-Szent-Gály: „Rákóci zászlója.” Melodráma.(Szavalat, harmonium, zenekar és vegyeskar.)
7. Schubert F.: A „h”-moll szimfónia I. tétele. (Zenekar.)
8. Huber K. Király induló. (A Kecskeméti Dalárda, a Polgári Dalkör és a Zenekar.)
A szegedi 46. gyalogezred zenekar karnagya, Wőber Ottokár elvállalta ugyan a koncertet, ugyanakkor az ezred parancsnoksága a zenekarnak megtiltotta, hogy a „Rákóczi zászlója” c. zeneműben közreműködjön. „Ez a minősithetlen eljárás, mely még a királyi akarattal is szembe helyezkedik, csakhogy a gyűlölt magyaron egyet üthessen : a lelkeket mélyen fölháboritotta s más feleletet erre nem lehetett adni, mint azt, hogy a zenekarra nincs szükségünk, a hangversenyt pedig megtartjuk oly műsorral, amilyen műsort egy nappal előbb össze lehet állítani.” (5)
Végül a következő műsor valósult meg 1905. május 21-én:
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
Az 1903-as értesítő Szent-Gály Gyula igazgató Wlassits Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterhez intézett – 1903. január 27-én kelt – memorandumával kezdődik, amit a Városi Zeneiskola államosítása érdekében fogalmazott meg. A szerző több részt átemelt korábbi – Társadalmunk és a zene c. – írásából.
Figyeljük a megfogalmazást, kitűnő diplomáciai érzékkel rendelkezett az iskolaigazgató, tanulhatnánk tőle: „Nagyméltóságodnak köszönhetjük azt, hogy […] a nemzeti tartalmat belevitte nevelés és oktatás ügyünkbe s akkor, midőn e mellett még a művészeti nevelés szükséges voltát is hangoztatja, oly perspektívát tár föl előttünk, melynek láttára kell, hogy minden magyar ember szive büszkén dobogjon föl. De midőn Nagyméltóságod intézkedései és útmutatásai által világot gyújtott előttünk, ezzel egyúttal – mint fény mellett az árnyék – láthatókká váltak azok a hiányok is, melyeket pótolnunk kell, ha azt akarjuk, hogy nemzeti kultúránk napját ne homályositsák el egyes foltok, melyek megakadályozzák abban, hogy ragyogó és éltető sugarait minél nagyobb területen árassza szét.” (3)
Az ifjúság zenei nevelése „nem a nemzeti talajból sarjadzott ki, […] (hanem) átplántálása az idegen, főleg német zenei kultúrának.” (4) Természetes, hogy ez nem tetszik a magyar embereknek és így a cigányzene felé fordulnak. Javaslatai között Szent-Gály megismételte az 1900/1901-es tanévi értesítőben megfogalmazottakat: 1) kötelező énektanítást a középiskolásoknak; 2) legyen a zenetanítás feltétele a megfelelő képesítés; 3) szervezzenek városi zenekarokat és kiegészítésként hozzátette, hogy 4) a zeneiskolákat államosítsák vagy vonják állami felügyelet alá. Utóbbit azzal indokolja, hogy az országban működő számtalan zeneiskola mindenféle egységesség nélkül, „ahány iskola, annyi tanterv” alapon dolgozik. „Még a legkisebb zeneiskola is, – a hol egy személyből áll ki az igazgató és a tantestület – a hangzatos »konzervatórium« czimmel édesgeti magához a járatlan közönséget, igérve a legalaposabb kiképzést »bármely hangszeren« az alapoktól kezdve a lehető legmagasabb fokig és nyújtva a valóságban oly zagyva, hiányos tudást, mely kárt igen, de hasznot semmi esetre sem hozhat zenei kultúránkra.” (5) A zeneiskolának elsősorban közönséget kell nevelnie, de meg kell teremtenie a lehetőségét annak is, hogy a tehetséges növendékek tanulmányaikat a Zeneakadémián folytathassák (ehhez kell az egységes tanterv!). A kecskeméti zeneiskola volt az első az országban, amely tantervében igazodott a Zeneakadémiához, s ebben mintaként szolgált több másik városi zeneiskola számára is. A zene nevelési eszköz és közösségfejlesztő funkciója is van. Az ének által fejlődik a nyelv, a beszéd, a gondolkodás, de az érzelem és általában a jellem is.
Az államosítással kapcsolatos kérést a minisztérium válaszra sem méltatta, később 1908-ban küldött két miniszteri biztost (a Zeneakadémia két tanárát), akik arról tájékoztatták az igazgatót, hogy államosítás helyett csupán állami segélyről lehet szó.
A középfokú képzésben tanulók száma az előző évi 20 után 24-re emelkedett. Pozitív változás az iskola életében, hogy sokkal alkalmasabb új épületbe kötözött, mely már villanyvilágítást is kapott. Szent-Gály Gyula igazgató a június 11-i zenekari hangverseny kapcsán megjegyezte, hogy az olcsóbb helyáru jegyek iránt megnövekvő kereslet az alacsonyabb rétegek zenei ízlésének pozitív változását mutatja. A hangversenyen közreműködött Barta Henrik zongorista, Kerner Jenő, a II. honvédkerületi zenekar karnagya, dr. Popper Aladár hegedűs, valamint a kegyesrendi főgimnázium vegyeskara.
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
Az 1901/1902-es tanévben folytatódott az a tendencia, hogy a növendékek egyre magasabb szintre kívántak eljutni a hangszerükön való játékban, így aztán pozitív irányban mozdult el a középfokú zenei képzésben résztvevők száma is: az előző évi 7-7 zongora és hegedű tanszakos növendék után, 1901 szeptemberétől zongorán 8, hegedűn pedig 12 diák tanult középfokon.
Évről évre emelkedett a vizsgahangversenyek színvonala. Korábban az iskola öt tanulója választott magának zenei hivatást, az előző tanévben – egy tanévben! – kilenc.
A május 11-i zenekari hangversenyen közreműködött Bordeaux Gézáné énekesnő, Deutsch Gyula zongoraművész, Lányi Ernő, a miskolci zeneiskola igazgatója és Kerner Jenő, a II. kerületi honvédzenekar karnagya. A felkért szegedi honvédzenekarral csak egy próba volt lehetséges, így el kellett hagyni a műsorból Hubay Jenő Plevna-nótáját, az éneket pedig zenekar helyett zongora kísérte.
Az iskolaigazgató az értesítő lapjain kitért arra is, hogy nagyon sokan hanyagolták az elméleti órák és a karének órák látogatását: „Több esetben arra a szomorú tapasztalatra jutottam, hogy maguk a szülők azok, kik gyermekeiket az elméleti órák elhanyagolására, elmulasztására biztatják, sőt egyenesen meg is tiltják a gyermeknek, hogy arra az órára eljöjjön, hiszen az elméletre úgy sincs szükség, elég, ha a gyakorlati játékot sajátítják el.” (6) Karének tanfolyamra az 1901/1902-es tanévben mindössze kilenc fő jelentkezett. A tantestületből Veress Klára 1902-ben képesítő vizsgát tett zongora szakon a Zeneakadémián. A tanév során egy tanulót, Wissmüller Mihályt kilépettnek tekintették igazolatlan hiányzásai miatt.
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
A zeneiskolai értesítők elején rendre egy-egy komoly témát, a zenetanítás egyik részterületének helyzetképét tárták az olvasók elé. 1898-ban városi zenekar alapítása, 1899-ben az egyházzene helye a pedagógiában, 1900-ban pedig a zenetörténet és az elmélet tanítása volt a nyitófejezet kérdésköre. Az 1900/1901. évi értesítő első fejezetének címe: Társadalmunk és a zene. „A magyar nemzet a honalapitás első századaiban, mint tudjuk, csak két osztályból állott: a nemesekből – kik született törvényhozók és katonák voltak – és a jobbágyokból, kik uraiknak földeit művelték. Iparral, de főleg kereskedelemmel részint a már bent lévő és meghódolt népfajok, részint a későbbi bevándorlók, főleg németek foglalkoztak.” (2) Az emberek elszórtan éltek, így a társas élet hiánya – valamint a függetlenségért vívott harcok – hátrányosan befolyásolták a tudományok és művészetek fejlődését. A polgárság kialakulása is elsősorban csak az idegenajkú városokban hozott fejlődést. A kereskedők és – tanulóéveik alatt – az iparosok külföldről – elsősorban Németországból – hozták haza a „műveltséget”. A törökök és németek ellen folytatott harcok 200 éve gátat vetett a fejlődésnek és az Alföld védtelen sík területe sem segítette a közösség, a társadalom fejlődését. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után új társadalmi rend volt kibontakozóban, ugyanakkor olyan középosztály – írja Szent-Gály, – „mely erősen kifejlett nemzeti érzés mellett vagyoni helyzete és magasfokú műveltsége következtében a magyar társadalomnak szilárd központja lenne”, még 1901-ben sem volt. (3) A földműveléssel foglalkozó embereknek a természet csendjében kifejlődött szabadságszeretetük, mely egyéni büszkeséggel, „természetes értelmiséggel és szépérzékkel” (4) párosulva alkalmassá tették őket, hogy az említett középosztályt megalapozzák. „Ha áll az, hogy a társadalom érzelmi közösségen alapszik, úgy a művészetek a társadalomnak létföltételeihez tartoznak, mert csak azok képesek a társadalmat alkotó egyének közös érzelmeit kifejezésre juttatni.” (5) A szatmári békekötést követően azért akarták betiltani a tárogatót, később a „Talpra magyart”, a „Kossuth nótát” vagy a „Rákóczi indulót”, mert ezek a nép nemzeti érzelmeire erősen hatottak, így veszélyes fegyvert láttak bennük. A zene és a költészet tehát különösen is fontos eleme a hazafias nevelésnek. A szerző racionális érveket is felhozott a művészetek ápolása mellett, hiszen ez – mint fogalmaz – „nemzetgazdaságilag is fontos. Minél több keresetforrás áll rendelkezésére […], annál biztosabb a vagyoni jólét emelkedése az egyeseknél és igy az öszszesnél (sic!) is. A kereseti ágak szaporodásával ugyanis megszűnik az a túltengés, mely most úgy a tudományos pályákon, mint az ipari foglalkozásnál mutatkozik s igy javul az arány a kereslet és kínálat között. Gondoljuk csak el, mennyi új pálya, új kereseti ág nyílik meg fiaink előtt, ha a művészetekkel való foglalkozás tisztességes megélhetési módot nyújt.” (6) Mivel azonban hazánkban nincsenek évszázados zenei hagyományok, így a zene művelését a divat határozza meg valódi értékes tartalom nélkül. „A magyar ember azt hiszi, nem is magyar zene az, melyben nincsenek meg a czigányfantázia által betoldott ritmikai képtelenségek és hangczikornyák.” (7) A fejlődés érdekében Szent-Gály Gyula három fő feladatot jelölt ki: 1) kötelező énekóra bevezetését a középiskolában, 2) zenei képesítés megkövetelését a zenepedagógusoktól, valamint 3) zeneiskolai és városi zenekarok alapítását.
Az 1900/1901-es tanévben két veszteség is érte a zeneiskolát: Ft. Horváth Györgyöt Nagykanizsára helyezték át a kegyesrendi főgimnázium igazgatójának, Ft. Kováts Antal pedig lemondott a zenetörténeti tanszékről – utóbbit Szent-Gály Gyula igazgató úr vette át. Egyre kevesebb hiányzásról és a növendékeknél a tanulmányi évek számának növekedéséről olvashatunk az iskola értesítőjében. A tanévben 14-gyel csökkent a tanulók száma, ami azért történhetett, mert három zeneiskola és 20-25 magántanár működött a városban és ők osztoztak a gyermekeken. Megfelelő terem híján házi hangversenyt ebben a tanévben nem tartottak, csak a vizsgahangversenyekre került sor, azokra is – takarékosság végett – egymást követő napokon.
A tantestületből Bourdeaux Géza 1901-ben képesítő vizsgát tett „az állami paedagogiumnál a zenészeti szakcsoportból” (12) a Zeneakadémián. A Kecskeméti Friss Újság beszámolója szerint 1901 májusában Lányi Ernő zeneszerző, az egri főszékesegyház karnagya ellátogatott a zeneiskolába, hogy a miskolci zeneiskola igazgatói kinevezése miatt tanulmányozza az itt folyó munkát.
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>
Kováts Antalnak a zenetörténet tanításáról szóló írásával kezdődik a zeneiskola 1899/1900. tanévről szóló értesítője. Mint írja, „A zenetörténet az a tudomány, mely megtanít a zenei művészet keletkezésének, fejlődésének és irányainak ismeretére. […] a zene különféle válfajaival s azon egyénekkel ismertet meg, kik a különféle zenei formákban működésök tökéletességével, alkotásaik szabatosságával, szóval klassziczitásukkal nőttek nagyokká. S ezeknek a nagyoknak életét, küzdelmeit, sikereit és bukásait, de mindegyikben a művészet iránt rajongó lelkűk megnyilatkozását olvasva és tanulva, megnyílik a lélek a zeneművészet szeretetére, megsokszorozódik a munkakedv a kimagasló alakok működésének követésére, megedződik az akarat a művészet fejlesztésének lankadatlan folytatására.” (2) Zenetörténetet csak a Zeneakadémián tanítottak, ill. néhány zeneiskolában választható tárgyként, Kecskeméten heti 2 órában. Kováts Antal szükségét érezte egy jó tankönyvnek, egy – a gyakorlati bemutatást segítő – jól felszerelt hangjegy-tár kialakítását, valamint a régi hangszereket és zeneszerzőket ábrázoló képek elhelyezését a tanteremben. Összefoglaló táblázatainak első oszlopában a zeneszerző nevét, nemzetiségét, születési és halálozási adatait; a másodikban főbb műveit; a harmadikban pedig a komponista rövid jellemzését tüntette fel.
Az 1899/1900-es tanévben a beiratkozók száma az előző évihez képest hárommal emelkedett (135 fő), a haláleset, kiiratkozások és kizárások miatt az év végére az elmúlt esztendőben a létszám 115-re, 1900 nyárára pedig 125-re csökkent.
Ebben a tanévben új képzést hirdettek a zeneiskolában „zenekari gyakorlatok” címmel heti 1 órában 4 korona tandíjért. Erre a kurzusra olyan növendékek is járhattak, akik már befejezték zeneiskolai tanulmányaikat, vagy más órákat nem hallgattak ott. Az így létrejött vonószenekart egy jövőbeni filharmóniai zenekar alapjának tekintették és a növendékhangversenyek mellett az 1900-ban bemutatott Beethoven: Krisztus az olajfák hegyén c. oratóriumában is közreműködött.
A Beethoven-mű óriási teljesítmény volt a mindössze hatéves intézménytől. Szent-Gály Gyula beszámolója szerint a kórusban 30 nő énekelt, akik közül 27-en a zeneiskolában tanultak, a zenekarban pedig 14 növendékük játszott.
Az iskola hat év alatt háromszor költözött: 1900. március 15-én a régi polgári leányiskolában került elhelyezésre, „a mely pedig valamennyi között a legalkalmatlanabb” (7) volt. Bár itt (később) lehetőség nyílt hangversenyterem kialakítására, a közeli templom harangzúgása, valamint az, hogy a két udvaros épületen a vívó-egylettel és két elemi fiúosztállyal is osztozni kellett, nem kedveztek a zenetanításnak. A tantestületből Kádár Emma 1900-ban vizsgát tett a cimbalom szak utolsó két évéből a Zeneakadémián.
Szabados Géza 1899-ben – feltehetően azért, mert az 1894-ben megnyílt Városi Zeneiskolába nem vették fel tanítani – különféle vádakkal illette az akkor már 5 éve működő zeneiskolát (költségek, tanárok végzettsége, eredményesség, stb.). A zeneiskolát Dr. Garzó Béla református tanár, a gimnázium egykori igazgatója védte meg a Kecskeméti Lapok hasábjain (10):
Forrás:
Vissza „A kecskeméti Városi Zeneiskola története” kezdőlapjára >>